16.

Az Iszonyat Szeme messze a galaxis külső peremén volt, az ekliptika síkjától északnyugatra, egy olyan magányos vidéken, amilyennek mostanában Jaq érezte magát. Nem sokat javított a hangulatán, mikor félúton a Föld felé Zhord kis híján dezertált a hajóról...

A zömik makacsul kötötte az ebet a karóhoz, hogy a Tormentum tartályaiban megmaradt üzemanyaggal egyszerűen képtelenség ekkora távolságot megtenni a hiperűrben.

Ebben kétségkívül igaza volt. Ami azt illeti, a problémára Vitalij Gugolnak kellett volna felhívnia a figyelmet. A navigátor persze kijelentette, hogy ez szándékában is volt, mihelyt a hajójuk elhagyja a kék nap rendszerét, és ismét belép a viharok dúlta hiperűrbe.

Jaqban az a gondolat is felmerült, hogy Gugol titokban szerette volna elszabotálni a földi utat, és ezt úgy akarta elérni, hogy beszűkíti a lehetséges üzemanyag-felvevőhelyek körét - mert ha valami nagyobb bázison kénytelenek leszállni, minden bizonnyal kínos kérdéseket tesznek föl nekik, és a konklávé ügynökei is könnyebben utolérhetik őket.

Ráadásul Jaq úgy érezte, hogy Gugolon lassan eluralkodik a könnyelműség. Már nem volt biztos benne, törődik-e egyáltalán vele, hogy megrekednek vagy sem. A navigátor sértett hangon tiltakozott Jaq kimondatlan vádjai ellen.

A gyötrődő versidézetek foszlányaiból, amiket Jaq ezt követően akaratlanul is kihallgatott, arra a következtetésre jutott, hogy a költőt valahogy nem hagyja nyugodni a gyűrűs óriásasszony emléke, s kikezdi romantikus lelkét, akár a tömény sav. Jaq ennek csak félig értette az okát, és bölcsebbnek vélte, ha nem feszegeti. Elképzelhető volna, hogy Queem Malagnia valamiféle antiideál volt Gugol szemében, a visszataszító szexualitás példája, amely makacsul kísértette őt, hiába próbálta újra meg újra elutasítani és elhessegetni?

Miféle romantikus kategóriába tudná belekényszeríteni Queemet a navigátor? És ha ez nem sikerül neki, képes lesz-e valaha elfelejteni? Hogyan térhetne napirendre az eleven, lüktető város sötét gyönyörei fölött, valahogy úgy, ahogy azt is elrendezte magában, hogy Ey'Lindi sohasem lesz az övé?

Ez roppantul nyomasztotta Jaqot.

Egy magányos, vörös törpecsillag felé vették útjukat, amely a Bendercoot nevet viselte, és ezer fényévvel közelebb esett a Segmentum Solához. A feljegyzések szerint Bendercoot körül csak négy apró sziklavilág keringett, valamennyi lakatlan. A legkülsőnek volt egy kis, orbitális állomása, űrgárdista- és kereskedőhajók részére. A gravitációs kút nem volt túl mély; a bolygó röpke kétnapi utazásra volt a belépőzóna határától, és persze kétnapos volt a visszaút is.

Csak remélni merték, hogy az állomást nem hagyták el, és nem esett áldozatul idegen lények támadásának sem; a feljegyzések adatai néha évszázadosak voltak. Ha Bendercoot kiesik, még mindig maradt volna legalább három kézenfekvő lehetőségük - félreeső űrkikötők kisebb jelentőségű kereskedelmi útvonalakon, ahová bátran bejelentkezhetnek. Jaq remélte, hogy Gugol hűségesen navigál, és átkozta magát a kétségeiért.

Az többezer éves űrállomás azonban még mindig ott keringett a Bendercoot IV. körül. Egy birodalmi cirkáló horgonyzott mellette; csipkézett szélű, cizellált bástyák zavaros tömege, amiket koponyadíszes támfalak kötöttek össze egymással. A közelében egy viharvert, toldott-foldott, nagyhasú, vén teherhajó dokkolt.

Zhord, aki további hosszú órákat töltött a Tormentum hajtóműveinek bütykölésével, majd csinosítgatásával, "partra szállt" a dokkban, hogy fizetség gyanánt átadjon az állomásigazgatóságnak egy zsák ritka fémet, utána meg, ahogy találón kifejezte magát, "körülszimatoljon".

Mikor elérkezett az indulás órája, még nem volt sehol.

- Ne szálljak ki megkeresni? - kérdezte Ey'Lindi.

Jaq kinézett a hajóablakon, az állványzatokkal és légvédelmi ütegekkel zsúfolt, barázdált felszínű acélsíkra. A fényesen kivilágított karbantartó tornyok olyan árnyékokat vetettek, mintha fák lennének. A bendercooti űrállomás a legkisebbek közé tartozott, ám így is bizonyára kilométer hosszan húzódtak acélbőre alatt a belső folyosók és szerelőcsarnokok, az üzemanyag- és oxigénadagoló csövek már visszahúzódtak a Tormentum burkolatáról.

- Zafírsas indulásra kész - recsegte egy hang a rádiókészülékből. - Az emberi faj tisztasága legyen veletek!

- Veletek is - felelte Jaq. - Mi még várunk fél órát - Ey'Lindihez így szólt: - Ha bajba került, az számunkra is kellemetlen lehet.

- Jó állapotban hagyta a hajtóműveket. - mondta Gugol. - Hiányozni fog nekem a kis bugris.

- Gondolod, hogy átszegődött egy másik hajóra, Vitalij?

- Nos hát, lehet, hogy nincs kedve a tigris torkának ugrani... Nem sokat tudok róla, hogy zajlik nálatok, inkvizítoroknál az ilyesmi, de mostanra már valószínűlég renegáttá nyilvánítottak.

Az utazás a Szembe és az onnan való visszatérés hiperidőben ugyan csak napokat jelentett, az anyagi univerzumban azonban évek múltak el közben. Miután megbizonyosodtak róla, hogy Jaq - Cornellannal a sarkában - a Szem felé tart, a konklávé asztropatái azonnal érintkezésbe léphettek a Földdel, a Malleus titkos kódjait használva. Még az is meglehet, hogy a Harlekin-embernek is volt egy saját asztropatája a Fényfátylak fedélzetén. Arra gondosan ügyelt, hogy Jaq csillagbeszélőjét - Parsheen mamát - meggyilkolja.

Baal Firenze nagyhatalmú, befolyásos személy volt. Obispal viszont... Őt be lehetne hálózni, és kényszeríteni, hogy támassza alá Jaq történetét. Obispal bármerre lehet a galaxisban.

Vártak.

Tizenöt percig.

Húszig.

Huszonötig.

- Indulásra készülj, Vitalij.

Jaq megbecsülte a zömiket. Nemegyszer felemelte a szavát a félhumán lények védelmében.... A zömik pedig most elárulta. A konklávé kozmikus álnokságához képest ez egyszerű, mindennapos kis árulás volt, de azért fájt.

Maga Jaq is kénytelen lesz elárulni Ey'Lindit, mikor átadja majd a Malleus laboratóriumainak. Orgyilkosi esküjével felvértezve hű maradna-e hozzá Ey'Lindi, ha sejtené?

A huszonnyolcadik percben Zhord fújtatva felcsörtetett a fedélzetre.

- Elnézést, főnök - mondta. - Kösz, hogy megvártatok. Útközben találkoztam pár zömikkel. Hejhó! Hejhó!

- És úgy gondoltad, zömiknek lenni jó? - kérdezte Jaq szomorúan.

Zhord ezt nem tagadta le éppen, ami legalább őszinte volt tőle.

- Éreztem a rokonvér hívó szavát, főnök. Én ugyan kóborló fajta vagyok, de azért...

- Szóval gondoltad, megnézed, elmegy-e a hajó nélküled, és ezzel egyben el is döntőd az ügyet.

- Indulunk - figyelmeztette őket Gugol. A Tormentum fémtestén remegés futott végig, és lassan kiemelkedett a dokkból.

- Huh, ezek szerint mégis itthagytatok volna! - Zhordnak sikerült akkora adag sértett felháborodást csempésznie a hangjába, hogy Jaq nem tehetett mást, kénytelen volt szélesen elmosolyodni.

- Persze, azt is gondoltam magamban: a Föld. Ha lemaradok, talán sosem látom meg a Földet. Hogy is van az a mondás: a Földet látni és meghalni?

Milyen igaz. Hány hajórakomány fiatal pszi érkezett a Földre, csak hogy meghaljon. Akadtak, akik Nagy Dögevőnek csúfolták az emberiség urát. Vajon Jaqot is el fogja emészteni?

- Bocsánatot kérek, főnök. Igazán!

- Visszajöttél, Zhord; és ez az, ami számít.

A zömik, a navigátor, az orgyilkos: melyikükben bízhat meg Jaq száz százalékig? Imádkozott, nehogy úrrá legyen rajta az üldözési mánia, amivel Cornellan vádolta - különben a története, még ha sikerül is elmondania, teljesen hihetetlennek fog tűnni.

De nem az üldözési mánia-e a józan ész sarokköve ebben az ellenségektől és csalárdságtól hemzsegő világegyetemben? Ne bízz senkiben, gondolta, még önmagádban sem, mert te is letévedhetsz az igaz útról úgy, hogy észre sem veszed.

Jaq böjtölt.

Földtérség...

Az összes hírközlő csatornát elöntötték az órák, percek vagy másodpercek óta úton lévő hírek. Az asztrálfrekvenciák bizonyára ugyanilyen zsúfoltak, csak úgy hemzsegnek rajtuk a sürgős telepatikus üzenetek, bár azokat nem korlátozza az elektromágneses hullámok terjedésének sebességhatára. A nagy hatótávolságú radar járművek százait regisztrálta lüktető pontokként, amint befelé tartanak a rendszerbe, vagy azon igyekeznek, hogy megmásszák a Nap mély gravitációs kútjának utolsó, lankás hajlatait.

Ha az ember egy pillantást vetett a legkülső védővonalról az anyarendszerben zajló forgalomra, szinte azonnal biztosra vette, hogy a Birodalom tengelye sohasem inoghat meg. Jaqnak azonban nem kellett emlékeztetnie magát rá, hogyan szigetelték el az anyarendszert többezer évre a hiperviharok a csillagoktól. Az emberi civilizáció első virágzása az egész galaxisban derékba tört, s a Viszály Korának emésztőgödrébe rothadt.

A rég letűnt hőskornak olyan hirtelen szakadt vége, hogy ma már az emléke is alig élt.

Nem kellett emlékeztetnie magát arra sem, hogy a harmincegyedik évezredben a démonoktól megszállt, lázadó hadvezér, Horus, elpusztította a Lunát, megtámadta a Földet, és még a legbelső palotába is betört. A zendülést leverték, ó igen, de micsoda szörnyű áron! A sebesült Császár utána csak úgy nyújthatta meg életét az eljövendő zord évezredekre, hogy örök mozdulatlanságba vonult arany trónprotézisében.

Amit Horusnak majdnem sikerült elérnie a nyers erőszaknak és az Adeptus Mechanicus gyilkológépeinek az alkalmazásával, azt Jaq most álöltözetben, ravaszsággal kísérelte meg. Három segítőtársa volt, egy folyton siránkozó navigátor, egy zömik, akinek a megbízhatósága kérdésessé vált, meg egy orgyilkos, akinek az észjárása mind újabb meglepetéseket tartogatott Jaq számára.

Jaq egy zölden lüktető pontra bökött a radar ernyőn.

- Ezt vetítsd ki, Vitalij!

Gugol igazított egy kicsit a magniszkópon, mire egy sötét, repülő kastély úszott a monitorra.

- Fekete Hajó, Jaq, befelé tart.

- Állj rá. Átszállunk. Inkvizíciós ellenőrzés.

- Azt hittem, az ilyen hajókon a legéberebbek a felügyelők.

- Legalább egy éve úton van. Ha a bűnözők feketelistájára tettek, nem hiszem, hogy a fedélzeti inkvizítor tudna róla.

Jaq magabiztosan beszélt. Ő az Ordo Malleusba tartozott. Ha a Fekete Hajón van egy közönséges inkvizítor, annál jobb; még a maga hasznára is fordíthatja a helyzetet.

A galaxist járó Fekete Hajókon, melyek a friss, fiatal psziket takarították be a Birodalom világairól, gyakran utaztak inkvizítorok. Szükség esetén kapóra jöttek a tiszteknek, akiknek folyamatos ellenőrzés alatt kellett tartani a rakományukat, és kigyomlálni belőle minden rosszindulatú gazt, mire a Földre érnek. Jaq jól tudta ezt, hisz annak idején ő is a kiválasztottak közé került, nem mint ártalmas dudva, hanem mint ígéretes virágszál; átültették más talajba, és fényesebb jövőre nevelték. Eszébe jutott Olvia. Ennek a Fekete Hajónak a boltozatos alvótermeiben sok olyan ifjú pszi zsúfolódik most össze, mint hajdan ő volt; imáik egyre magasabbra szállnak, ahogy a jármű közelebb nyomul a Földhöz, s gyászosan igyekeznek felkészíteni lelküket a hamarosan bekövetkező önáldozatra. A nyomasztó mentális miazma, ami az ilyen hajók fedélzetén uralkodott, Jaq számára hasznos álcázóköd lehet.

- Mi legyen a Tormentummal?

- Programozd be, hogy vágjon át közönséges meghajtással a belépőzónán, az üstökösöv irányában... aztán hadd sodródjon. Ha valaha még szükségünk lesz rá, körülbelül tudni fogjuk, hol van.

Gugol bólintott. Kevés hajó kószált a belépőzónán túlra. Vagy bolygóközi járművek voltak, és akkor a Földtérség határain belül maradtak - vagy pedig csillaghajók, ez esetben viszont amilyen hamar csak tudtak, beléptek a hiperűrbe. A Tormentumot nem fogják megtalálni, ők azonban bármikor elérhetik egy hagyományos űrbárkán, és ez megnyugtató tudat volt a bizonytalan, sötét jövőre nézve.

Milyen sokat tudtak már Jaq társai! Tudtak az Ordo Malleusról, a konklávéról, a hidráról, a Szemről és a Káosz szörnyeiről. Több volt ez, sokkal több, mint amit a közönséges halandóknak tudniuk szabad. Ha Jaq küldetése sikerrel jár, a kísérőit igazán agymosásnak kell majd alávetni... Ahogy az űrgárdisták agyát is mindig kimossák, miután részt vettek egy sátáni exterminatusban; a csecsemők szellemi szintjére redukálják őket, hogy megóvják tisztaságukat és ép elméjüket. Persze az is előfordul, hogy tiszteletteljesen kivégzik őket...

- Ey'Lindi, beszélni szeretnék veled négyszemközt - mondta Jaq.

 Ő ment elöl az ébenszín folyosón, elhaladt a hunyorgó fényű falifülkék mellett, és saját alvócellájába vezette az orgyilkost, amit mindig is privát szférájának tekintett.

Zavaros gondolatok kavarogtak benne; eszébe jutott az a másik alkalom, amikor kettesben voltak itt, noha tudta, hogy annak a csodálatos éjszakának nem lesz folytatása. Mindenesetre szerette, szívből szerette volna megtudni, mit érez igazából Ey'Lindi.

- Igen, inkvizítor?

- Tisztában vagy vele, Ey'Lindi, hogy pillanatnyilag a te testedben van a hidra egyetlen darabja, amiről tudok?

- Ugyanolyan jól, mint ahogy azzal is tisztában voltam - felelte a nő -, hogy kénytelen leszel a Földre utazni, és előtte kötelességednek fogod érezni annak a sztázistartálynak a megsemmisítését.

- Ezért ettél hát a hidrából? Nem az immunitás miatt... hanem hogy megőrizd magadban a nyomát?

- Az orgyilkos eszköz - mondta Ey'Lindi kifejezéstelenül. - Bár gondolkodó eszköz; de akkor is csak eszköz, valami magasztosabb cél szolgálatában.

- Hagynád, hogy megkínozzanak? Hogy felboncoljanak?

Tessék; kimondta. Gyarló módon félti sorsától egykori szeretőjét.

- A fájdalmat el lehet fojtani - emlékeztette a nő. - Mint amikor átalakítom a testemet.

Jaq tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. A fizikai sérülések fájdalmát el lehet nyomni. De az agy mélyén van egy rejtett központja a nyers, abszolút fájdalomnak. Szondával elérhető. Vajon ahhoz is ért Ey'Lindi, hogy ezt miként kapcsolja ki a tudatából? És mi van azzal a mindent fölülmúló iszonyattal, mikor az ember érzi, ahogy szétboncolják az egyéniségét? Lehetséges ennél szörnyűbb kínszenvedés?

- Ha tudnék neked egy ajándékot adni, Ey'Lindi, mit kérnél tőlem?

Az orgyilkos gondolkozott egy darabig.

- Talán... feledést.

Jaq most már végképp nem értette őt.

Hacsak... hacsak rá nem jött arra, amit Zhord és Gugol biztos nem sejtett még: hogy az Ordo Malleusnak szent kötelessége a gyalázatos Káosznak még a tudatát is kitörölni az emberi agyakból, nehogy ez a tudat elcsábítsa a gyengéket. A tiltott tudásnak pusztulnia kell.

Ey'Lindi talán most előre megbocsátott neki mindazért, ami a társaival történni fog, ha Jaq küldetése sikerül.

Ez igazi hűség volt.

Jaq sietve elfojtotta magában a keserű büszkeség szikráját. Elvégre ha az ember valaki máshoz hű, nem a Császárhoz, az veszedelmes következményekkel járhat. Mint azt Horus légióinak az esete is mutatta.

Mindenesetre akkor és ott fogadalmat tett magában, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd, hátha meg tudja menteni Ey'Lindit és Gugolt és Zhordot. Egy kicsit még ez a gesztus is árulót csinált belőle. És ha tartani fogja magát az esküjéhez, megtagadja Ey'Linditől a boldog tudatlanság adományát, amit a nő kért tőle.

Az orgyilkos már a küszöbön járt, ám egyszerre csak megtorpant, és visszafordult.

- Sok minden van, amit szeretnék elfelejteni - mondta Jaqnak. - Az én testem mélyén mesterséges csontok és emlékező szövetek lapulnak, melyekbe egykor kitörölhetetlenül belevéstek egy bizonyos gonosz alakot.

- Arra gondolsz, hogy úgy érzed, mintha valamiféle gonosz rúna lenne a testedbe foglalva? Mintha el lennél átkozva? Nem kellene inkább áldásnak felfognod ezt a csodálatos képességedet?

- Ami csak arra jó, hogy átváltozzak egyvalamivé! Most már, ha polimorfint fecskendezek a szervezetembe, nem ölthetem magamra más emberi lények külsejét. Ha megindul az átalakulás, automatikusan a génorzó formám jelentkezik. Soha többé nem lehet belőlem emberi kaméleon. Kérdem hát tőled: ez a Callidus? Ez a ravaszság?

- Úgy véled, hűtlen lettél a szentélyed hagyományaihoz? Hiszen a szentélyed kérte ezt tőled!

Ey'Lindi bólintott.

-              Beleegyeztem abba, amit tettek velem.

Talán úgy érezte, hogy a szentélye becsapta.

Jaq habozott, mielőtt következő kérdését feltette volna.

- Nyomást gyakoroltak rád, hogy beleegyezésedet add?

A nő keserűn felkacagott.

- A világ mindig nyomást gyakorol ránk, nem? Rettentő nyomást.

Ez nem volt igazi válasz, nem mintha Jaq többet várt volna. Egy orgyilkos sohasem árulja el a szentélye titkait.

- De Queem világán - emlékeztette Ey'Lindit - úgy érezted, hogy megvilágosodáson estél át... És sok mindent megértettél a Káosszal meg a Harlekin-ember természetével kapcsolatban.

Ey'Lindi az ajkát csücsörítette. Ez az ajak Jaq testét cirógatta egyszer; ez az ajak a szeme láttára alakult át egy rovarszörny gyilkos rágójává.

- Sötét megvilágosodás volt az - javította ki parancsolóját az orgyilkos. - Igen sötét...

Jaq azonban még így sem akarta kihunyni látni Ey'Lindi fényét...